Kora tavasszal költöztünk ki a hegyoldalba végleg, magunk mögött hagyva függőségeket, gondokat, szmogot, dugót és tömeget, és ájultunk bele a nyüzsgő-zsivajgó Életbe - úgy értem, az igaziba.

Közös életünk- és a Természettel való, minden korábbinál szorosabb közösségünk - annyi örömöt (és persze tanulságot) hozott, ami így, csokorba kötve, talán már másnak is érdekes lehet. Ezért kezdem azt a blogot. 

Meg másért is.

A 35. Nemzetközi Geológiai Kongresszus épp most vezeti be az "antropocén" fogalmát: jó 50-60 éve, hogy földtörténeti léptékű nyomot kezdünk hagyni a Föld testén. Közel egy hónapja (aug. 8.), minden korábbinál hamarabb jött el az ökológiai túllövés napja.  Valahol 7 és 8 milliárd közötti lélekszámnyian növekszünk ütemesen. Az ember csak néz, leül, vakarja a fejét. Egyes források 2030-ra teszik a világvégét, mások szerint 2050 körül omlik össze minden. Hol leszünk akkor? Mit teszünk? Mit teszünk _addig_? Hogyan tudunk elszámolni majd akkor magunknak - és az utánunk jövőknek?

 Ez a csokor egy szerény kísérlet is - a mi, személyes kis léptékünkben. EZ a mi javaslatunk, mi errefelé keressük a túlélés, a nembántás, a békés egymás mellett élés lehetőségeit.